A BH legérdekesebb tulajdonsága, hogy (bizonyos természeti feltételek megléte esetén) időkapu nyílik, amely (egy általunk nem ismert logika szerint) hol a múltba, hol a jövőbe, hol egy párhuzamos jelenbe repíti az abba bekerülő hajót, repülőgépet, esetleg csak ezek személyzetét. Vagy sima féregjárat, amely rövidebb utat biztosít az Univerzum két, egymástól nagyon távoli pontja között.

Ide illik Carolyn Helen Cascio esete, amelyet (mintegy bizonyításul ehhez az elmélethez) röviden ismertetek.

Carolyn egy bevállalós déli leányzó volt (ahogyan azt a Deep South rajongói tudják, Mississippiben soha nem születtek puhányok), aki 1964 júniusában beült a saját tulajdonú, 172-es Cessnájába, s a több, mint 100 repült órát igazoló pilótaigazolványával a zsebében (továbbá egy utassal a fedélzeten) elhatározta, hogy a Bahama-szigetekről átrepül a körülbelül 700 kilométernyi távolságra fekvő Turks- és Caicos-szigetekre. Ragyogó, szélcsendes, tiszta idő volt végig, az egész térség fölött.

A célállomáson a reptér több alkalmazottja is tisztán látta, amint az előírt időpontban a Cessna megjelenik az égen, majd – ahelyett, hogy leszállna a teljesen üres kifutóra – körözni kezd úgy 400 méter magasságban. Megkísérelték felvenni vele a rádiókapcsolatot, sikertelenül, noha a háttérzajból arra következtettek, hogy a mikrofonja bekapcsolt állapotban van. Pár perc elteltével a következő beszélgetés fültanúi lehettek:

Carolyn: Na ezt végképp nem értem. Lehet, hogy eltévedtem volna? Ez a Grand Turk sziget kéne legyen, de itt lent semmi sincs: se reptér, se házak, se semmi…

Utas: Hm, tényleg…

Carolyn: Pedig a térkép szerint jó helyen vagyunk, és a sziget körvonalai is pont így néznek ki, mint ez itt alattunk… de ez a sziget itt lent… ez teljességgel lakatlan… Odanézz: se épületek, se utak, pedig ez pontosan olyan, mint a Grand Turk sziget… Semmit sem értek…

Az irányítótorony (ahonnan tökéletesen látták a lassan köröző, nyolc méter hosszú és tíz méter fesztávolságú gépet) folyamatosan próbált rádiózni, meg még jelzőpisztollyal is lőttek vagy négyet, hogy felhívják a gép figyelmét magukra, minden eredmény nélkül.
Úgy tíz perc elteltével még annyit hallottak, hogy Carolyn (kétségbeesetten) ezt kérdezi (feltehetően az utasától, vagy inkább saját magától): „Hát ebből tényleg nincs kiút..?”, majd megfordul és a tenger felé veszi az irányt.

Utólag kiderült, hogy a kiindulási reptérrel még kommunikált: elmondta, hogy elérkezett arra a helyre, ahol a Grand Turks-i reptérnek kellett volna lennie, de odalent csak buja növényzetet látott, emberi létnek még a nyomát sem, ezért visszaindult Nassauba. Tájékoztatása szerint üzemanyaga elég lett volna a visszaútra is, de ennek ellenére további negyed óra múlva megszakadt vele a kapcsolat (az időjárás továbbra is ideális repülési feltételeket biztosított) és soha senki nem látta többé; sem őt, sem utasát, sem a gépet.

A Grand Turks körülbelül háromszáz éve lakott; a reptér és környékének infrastruktúrája (többek között az 1800 méteres, aszfaltozott kifutópályák) pedig több ezer méter magasból is világosan látható, arról nem beszélve, hogy a létesítmény alig két kilométerre van az ötszáz hektáron elterülő Cockburn Towntól, a szigetek fővárosától.