A Föld különböző óceánjainak, tengereinek aljzatán több tízezer kilométeres hosszúságban repedésvölgyek: például az Atlanti-hátság középvonala; mélytengeri árkok: például a Puerto Rico-árok tagolják.

Ezek mentén az izzó magma a szilárd kérget áttörve az óceán aljzatára ömlik, és ilyenkor az óceán vizével közvetlenül érintkezésbe kerül. Hasonlóan a felszíni vulkánkitöréseknél tapasztalható - olykor óriási mérvű - gázkiáramlásokhoz, az óceán fenekére ömlő láva gyakran nagy gáztömeggel érkezik. Ezek a gázok a határos tengervízbe kerülnek, keverednek.

A víz alatti lávaömlést, lávakitörést követően az odakerült gázok a tengervíz áramlása folytán elszakadhatnak, eltávolodhatnak attól a helytől, ahol a vízbe jutottak; hasonlattal élve: úgy mozoghatnak az óceán vizében, mint a légtérben a felhők. Ezek a gázdús víztömegek hosszú vízfelszín alatti mozgás, cirkulálás, bolyongás után előre meghatározhatatlan helyen és időpontban bukkanhatnak a felszínre. Felszínre való érkezésük azonban a víz alatti útjuk végét is jelenti. A gázok a folyadéktól elkülönülnek, intenzív pezsgés kiséretében, a szódavíz buborékaihoz hasonlóan a légtérbe lépnek.

A levegőbe került gázok a víz felszínén, esetleg a felszín felett bizonyos magasságban, réteges vagy amorf formában felhalmozódnak, és különböző fizikai és kémiai hatásokon alapuló rendellenességeket okozhatnak.

Ez a teória a vízből kilépő gázok járművekre (hajókra, repülőgépekre) kifejtett hatásával mint elsődleges hatással számol, és a gázok emberekre gyakorolt hatását csak másodlagos, de mindenképpen ható tényezőként veszi figyelembe. Vagyis nem azért süllyed el a hajó, zuhan le a repülőgép, mert gázmérgezésben elpusztult a személyzet és képtelen a gépek irányítására, hanem fordítva: a gázömlés miatt elsüllyed a hajó, lezuhan a repülőgép, és eközben a személyzet vagy a tengervízbe fullad, vagy gázmérgezés végez vele, és a holteste a víz alá kerül.