Don Henry tengerészkapitány, aki Miamiban egy hajósmentő társaság tulajdonosa, nagy tapasztalatú navigátor, így emlékszik vissza az 1966-os szörnyű élményére:

Visszafelé jöttünk Puerto Rico-ból. Három napja voltunk úton egy üres uszállyal. Hajónk 2000 lóerős, az uszályt 350 méter hosszú kötélen vontattuk. Több száz méteres mélység fölött haladtunk.

Délután volt, az idő kitűnő, az ég tiszta, a hajó hátulján lévő kabinomban tartózkodtam, amikor odakint zűrzavart észleltem. Kijöttem a hajóhídra, s az első pillantásom az iránytűre esett, amely megdöbbenésemre sebesen körbeforgott az óramutató járásának irányába. Hogy mi okozta ezt, nem tudtam. A víz közben minden irányból zuhogott a hajóra, a horizont eltűnt, minden összefolyt, nem láttunk semmit.

Bármi történt is, egy tény, hogy mindent kiszedett generátorainkból: az áramszolgáltatás megszűnt, műszereink nem működtek, a segédgenerátor is felmondta a szolgálatot. Aggódtam az uszály miatt. Szorosra volt ugyan kötve, de a kötél végét nem láttam. Úgy tűnt felhő fedi be, és a kürölötte lévő hullámok magasabbak voltak, mint másutt. Teljes gőzzel igyekeztünk mielőbb kikerülni erről a helyről, de mintha valami erőteljesen vissza akarna húzni bennünket. Hangsúlyozom, hogy sehol másutt nem volt köd, csak az uszály körül. Végül azonban az uszály is kibukkant a ködből, de akármit mondjanak is rólam, nem voltam hajlandó visszamenni, hogy megnézzem, mi volt ott.